Amikor a szavak bennem kavarognak, de kimondva semmivé válnak, leírva még talán mondanak valamit....
hogy hagyjam hogy elmúlj belőlem,
és hagyjam hogy elfuss a semmibe.
hogy hagyjam hogy elfelejtselek
s kitépjelek közben, s hagyjam
hogy mindez kép maradjon,
s a kép fakuljon.
Hagyjam hogy rád se nézzek,
hagyjam hogy kerüljelek,
s hagyjam ha látlak újra
szemem a semmibe nezzen.
hagyjam h ne remegjek többé,
hagyjam hogy ne érj hozzám,
hagyjam hogy ne szólalj meg,
hagyjam hogy ne higyjem el amit mondtál.
Futni az úton és nem hátra nézni rád
futni a semmibe s nem törődni hogy vérzik mindenem,
nem törődni hogy te nem nézel utánam,
nem törődni hogy te csak méssz tovább....
fájdalom, mit eltompítok,
fájdalom mi rám tör,
kereslek utamon,
kereslek életemben,
kereslek halálomban,
kereslek elméimben..
megteremtettelek, sok-sok éve,
nem az úton jártam, visszataláltam,
majd újra elveszítettelek, s hamis ábrák jöttek,
hamis életek mentek szemem előtt,
közeledtem majd elszaladtam,
vágytam majd elborzadtam,
fogtam kezed s elengedtem,
éjjel suhantam s nappal menekültem.....
ha megláttalak rejtőzködtem, mert félek magamtól.
tudatlanságom, káosz a fejemben,
reménytelenség birtokolja agyam, nem tudom merre menjek.
várlak s mégsem megyek hozzád,
kutatlak, mégsem probállak megtalálni,
hívlak, s mégsem beszélek.
csönd vesz körül, ölel a semmi,
harcban magammal de merre kell menni!!!!!
ha kell eldobom lelkem érted, hogy ne érezzelek,
ha kell gyászba borul szivem, mert kivéstelek csontjaimbol....
ha lassan a köd leszáll, bután baktatok a nem létező úton,
üresen, s fázom, reszketek bőrödért,
talán folyó hangját hallom, csobog a ködben nyugtatón,
fától fáig küzdöm magam, az avar hangja oly távoli most
nem félek már a sötéttől, nem félem a zajt, a sustorgást,
nem félem a testet és a vért, nem félem a felejtés útját
nem félem ha felkel a nap te már nem leszel,
csak ezt a percet hadd gondoljam rólad,
hatvan másodperc utoljára veled,
kapaszkodom beléjük, kegyetlen kis pillanatok,
kezem nyújtom h elraboljak egyet,
s a semmibe foszlik, rejteni akarom őket, de nem jönnek velem.
Ha ennek vége, nem tudom majd ki vagy,
hatvan másodpercben mesélek még rólad magamnak,
hatvan másodperc most a születés és halál,
hatvan rövid pillanat vagy, nem más,
de hatvan elreppenő gondolat mar szét belül,
mert nem bírom elviselni az érzést,
mert nem tudom kihányni vagy kiszedni magamból,
mert felbukkanank és eltűnnek menthetetlenül...
itt állok előtted meztelen,
vedd el ami kell és hagyj magamra,
magammal, magamban, eltűnök innen hirtelen,
magányos úton járok, lámpással kezemben,
eléggé távol...tőled, lényedtől...
mocsárban reszketek egyedül,
szellemvilág mi körbevesz,
széttépnek ha nem megyek,
elveszik életem ha nem találom,
nem találom az ösvényt mely kivezet...
itt állok előtted, tragédia és dráma lesz belőled,
kétkedem, igazságot keresve gázolok életedbe,
kitépném maradék szíved, de helyén csak üresség tátong...
néha még érzem hogy megtölteném,
megtölteném némán táncoló tündérekkel,
mesékkel és ábrándokkal, megtölteném élettel és halállal,
megmutatnám mit jelent a nappal táncolni,
a holddal énekelni, megtanítanám neked hogy még élsz.....
aztán, egy másik napon, minden feketébe borul.
Nincs idő, és nincs alak sem, nincs erkölcs és nincs reményem....
itt állok előtted ilyenkor is, nem látsz, de tudod hogy itt állok előtted
reszketőn, behunyt szemeimen át könnyem csorog le testemen...
itt állok előtted, nincs mit takarnom, láss ha látni akarsz vagy tépj ki magadból, két világ közt ragadtak érzéseim, nézd, most is könnyezem, halkan, láthatatlanul...
itt állok előtted mert itt akarok, mert erre vágyom,
mert ezt akartam...itt állok mert minden ami itt tarthat te vagy...itt állok mert,....nem tudok semmit, mert most még a tiszta is zavart...
egyszer a fényben járok,
máskor a földre roskadok,
megélni gyötrelmet megélni a pillanatot,
máskor repülök, aztán sután a sziklákra esem
a vízben úszom, királynő vagyok, aztán fuldoklom
gondolataimban majd a hullámok partra vetnek...
lomhán megyek a semmibe, húzom testem,
lábaim nehezek, szívem súlya lehúz a mélybe,
terhem alatt össze-összeroskadok, szememre hályogot húz az éj....
eltűnik a szürkület is már, vakká teszel,
eltűnik a telihold fénye, eltűnik a hang és az érzék,
már jéghideg vagyok....
lassan tűnik el minden, elő holt vagyok?......
bőröm megkeményedett, magam vágom ki szívem,
s dobom a vadaknak, őrjöngve kínálom jövőm maradványait,
hordjatok szét! marcangoljatok!!!
