Nem tudok a halállal mit kezdeni. Soha nem halt meg közvetlen rokonom. Nem tudom mit kell mondani. Nem tudom mit kell tenni. Talán a halálnál is nehezebb azt feldolgozni, ha azt, akit szeretünk, tehetetlenül fekszik, kiszolgáltatva, öntudatlanul......igen, azt hiszem ezt a legnehezebb. A halál megváltás, a halál szép, de mégis, a könnyek csak jönnek, pedig nem akarom hogy jöjjenek.
Ezt már nem lehet elütni egy viccel, itt nem nyugtat meg senkit ha azt mondod, emlékezzünk rá ahogyan Ő akarná, hiszen a saját fájdalmunk elhatalmasodik és nem látunk semmi mást, csak a szenvedést.
Fáj látni a másik szennvedését, a másik könnyeit. Mégha nem is viselne meg minket, mert tudjuk hogy ez az élet rendje, ez bekövetkezik, ez így van rendjén, tulajdonképpen, jövünk-megyünk, alkotunk valamit, átadunk valamit és elmegyünk, akkor mégis....miért fáj?
