Persze nem maradhat el, ha már megihlettél.
Kábulatból kábulatba esve, a nappalt is éjszakává téve
tompítom agyam képeit. Foszló ábrándokat rakok össze
feszengve, reményeket török szét, nyomom öszze kezembe.
Rezzen a testem, sikolt a szám, a fájdalom csillapít
elvszeve tekergek a világban, eltűnnek szavaim.
Körbe körbe futnak, táncolnak a képek
Kell hogy megtaláljam a választ, de nem kapok mást
csak a miértet.
Miért a suttogó lélek, miért a fáradt tekintet
miért a vágta ha közben semmit nem érzek
miért a híd amin átkelek, utánam csak a tűz
magam mögött a pusztítás, előttem a kőrengeteg.
Töröm az utat, ezer indát vágok le magamról,
visszarántanak a létbe, levegő után kapkodom.
Életet ajánl, dobozvalóságot, készvilágot
terem megszűnik majd, az Élet sorába beállok.
