Mikor kislány voltam, olyan 13-14 éves, csenevész kis elől deszka hátul léc típusú, 18 éves akartam lenni. Majd, 18 évesen 25, bízva abban hogy addigra letisztul ki is vagyok és mit szeretnék csinálni. 25 évesen már megállítottam volna az időt, de 30-ig még jó vagyok, gondoltam, addigra már biztos hogy világossá válik minden, érett nővé válok, mondhatjuk úgy is, felnövök......
Azon gondolkodtam, ha már lenne férjem és gyerekem és házam és fix mmunkám és autóm meg felnőtt gondolkodásom,......de nekem e helyett álmaim vannak és szabadságom és zűrös életem és furcsa kalandjaim...kimondom. Néha szeretnék nem ilyen lenni, nyughatatlanságom sokszor nem ajándék, inkább tűnik egy menekülésnek, folyton csak futok az úton, magam elől és a felelősség elől, futok bele a semmibe, a nyílt mezőkre, a sűrű erdőbe, a sivatagba.....bízva benne hogy magam mögött hagyom a másik Mirit, de sok menekülésnek esés a vége, és ha már kimerülve összeesem, rá kell nézzek újra, meg kell értsem a tetteit és gondolatait, amik újabb menetre késztetnek...és ez így megy évről évre...néha, néha, néha........
Nem segít a magány, nem segít ha elmegyek máshová, ha elutazom már földrészre, ha eltompítom magam.....nem szakadhatok ki magamból, nem dobhatom el azt aki vagyok csak azért mert meg nem értett, csak azért mert nem ideillő....
Menekülésnek pedig esés a vége, az én esetemben egy este alatt háromszor, ami után valóban elgondolkodtam az életemről és arról hogy legyen bármi, ha el is esem, menni fogok amíg a lábam bírja, ha elesek felállok újra és újra, de élnem KELL!!! Mert ez vagyok, ilyen vagyok.
